Tasso maci tegnap volt 13 éves! Drága kicsikém, az utóbbi időben sokat változott. Bár eddig sem volt egy ugráló idegbolond, na de most aztán egész nap szunyókál. Néha felkel, jár egyet, szét csap a két goldi között ha kell, iszik, aztán szundi ujra.
Nem tudjuk miért csinálja, de mióta megsüketült a lelkem, azóta hangosan motyog. Nem hallja magát? Mindent kommentál, motyogva, nyammogva, ha jól érzi magát, stb. Azelőtt soha nem csinált ilyet, legfeljebb ha ásított. Este is lefeküdt a kis ágyikójába, és Gyuszival majd meg szakadtunk neki, mert kb. ilyenek jutottak eszünkbe a mormogásáról: Ó de jó, de kényelmes, de finom puha ágyikó, kinyújtóztatom a mancsaimat, itt vagyok a szobában velük, nyam-nyam-nyam.
Sajnos a süketségével együtt jött az, hogy nem nagyon tudunk vele a szokásos módon kommunikálni, mert hiába mondom, hogy menj Apucihoz, nem hallja. De ha rámutatok, akkor oda megy, érti mit akarunk. Érti a kézjeleket amiket tanítottunk neki mindig, az már megint más történet, hogy makacs a lelkem, csak azt csinálja meg, amihez kedve van.
Sajnos nem tudok már neki szólni, hogy nézzen a kamerába, meg különben is korán van még, hagyjam már békén, ő a reggeli szunyókálás közepén tart.
Az allergiáját szépen kordában tudjuk tartani, de abban a pillanatban, hogy valamit kihagyunk, vagy másképp csinálunk, azonnal el kezd vakarózni, lenyúzza a saját bőrét. De vigyázunk rá! :) Örülök, hogy nem kell külön gyógyszert szednie, a kajájával, a cuccai mosásával és a havi egy szurival jól el van. És ez már maradni is fog így mindig. De ez legyen a legnagyobb baj!
Gyuszi hordja sétálni minden nap és még most is olyan örömkitörései vannak mint régen, remegős lábacskáival képes ugrálni, rohangálni, hogy ez az, megyünk sétálni. Tudja ő az első, nincs tülekedés az ajtónál, mindenki tudja hányadik, hol a helye, így nagy büszkén trappol ki. Sajnos már nem lehet elengedni, mert nem lehet őt visszahívni, nem hall. Néha olyan érzésem van, hogy Charlie vigyáz rá. Ugye ha a heti bevásárlás alkalmával hazaérünk, akkor mindhárman boldogan rohannak ki a kocsihoz Apucinak segíteni. Ez többnyire sikerül is, mert kb. háromszor annyi idő alatt ér be szegény az autóhoz, mint a körbe-körbe rohangáló kutyák nélkül. De azt a boldogságot! :) Ilyenkor persze elrohannak pár lépésre tőlünk, szimatolnak. Tasso-ra nagyon kell figyelni, mert elbóklászik. Szimatolgat, megy, jelölget, sétálgat és hopp, hol van Taszika? Persze már tudjuk, hogy a két méterre lévő bokor mögött szaglászik, de először nagyon megijedtünk, hogy hol van. Mivel csak mutogatva lehet vele kommunikálni, így okos kis szemeivel nézi, hogy mi a csuda van már, miért kocogtatjuk a hátát? Aztán bebattyog. Megszokásból azért persze mindhármukat hívjuk. Már vagy kétszer láttam, hogy Charlie odaszaladt hozzá, orrocskájával megbökte és megfordult, elindult felénk, közben nézte, hogy Taszika jön-e utána. Nekem olyan érzésem volt, mintha hívta volna, de az is lehet, hogy csak szeretném, ha vigyáznának rá a nagyok.
Charlie-t továbbra is imádja, szerintem össze-vissza röhög rajta magában. Sam-et nagyszerűen tudja egzecíroztatni. Fogalmam sincs miért van ez, Sam kb. duplája, súlyra mindenképpen, fél manccsal lenyomná, de Taszi csak rá néz, és húz el. Charlie-val nem csinálja ezt. Ki érti mi is van a kutyukák lelkébe?
Ugye 6 évesen került hozzánk a drága, már többet élt velünk, mint nélkülünk. Nem tudom hogyan és miként szerették őt előző gazdái és mi is volt az igazi indok, amiért leadták a menhelyre társaival együtt. Mindenesetre a lelkét sikerült végérvényesen és örökre megrogyasztani. Sokat szenvedtünk és szenvedünk a mai napig is, hogy ne sírjon, hogy ne féljen. Nem lehet itt hagyni egyedül. Most, hogy ide került Charlie is mintha könnyebben viselné el ha rövid időre is, de elmegyünk. Nem rohan rémülten, hogy hová mentek, engem itt hagytok? De azért mondják a gyerekek, hogy amikor megyünk Németországba korán reggel, nem hagyja őket aludni. Sírdogál magában, felkölt mindig valakit. Nem bírja az egyedüllétet, a magányt!
A mozgása is lassabb már. A lépcsőn ha úgy van, akkor bármikor felrohan, a lefelé jövéssel már gondok vannak. Felkapcsolom neki mindig a lámpát a lépcsőházban, mert a szeme sem a legjobb, doki bá mondta, hogy szürkületben szerinte nem lát. De így is nagyon tapogatózva megy le. Párszor már sajnos lecsúszott, ezért nagyon féltjük, de olyan is volt már, hogy nekem kellett lehozni, egyszerűen nem mert elindulni. Bizonyára el fog érkezni az a nap is, amikor majd nem tud már le-fel menni a lépcsőn, de az én drága férjecském azt mondta, hogy majd ő hozza-viszi. Nem hagyhatjuk lent, mert akkor az egész éjszakát végig sírná, előbb-utóbb úgy is megpróbálna feljönni hozzánk a szobába és akkor nagyobb lehet a baj.
Kis makacs terrier vére van, jót nevettünk a kutyaiskolába, mert az egyik tréner mesélte, hogy neki is tibeti terrierje van és amikor elmúlt 10 éves, akkor ő eldöntötte, hogy őt hagyják békén, majd csinálja a kis dolgait ha akarja és kész. És mintha Tasso-ról beszélt volna.
Hát ilyen a mi drága kis apókánk! Nemsokára megyünk éves kivizsgálásra, megnyomkodják, megtapizzák, remélem mindent rendben talál majd az állatorvos. :)
